Soltész Gergely, gépész hallgató búcsúbeszéde

Köszöntöm a Tisztelt Rektor helyettes Urat, Tisztelt Dékán Urakat, Tisztelt Dékán helyettes Urakat, a Kedves Vendégeket, Diáktársaimat!
 
 
Engem ért a megtiszteltetés, hogy elbúcsúztassam a végzős évfolyamot. Többféle évfolyam végez most, így örömmel mondhatom, hogy sokan elértük célunkat, kézbe vehetjük a diplomát.
Szívemben az egyik oldalon nagy megkönnyebbülést érzek, mert valóra váltottam egyik álmomat, a másik oldalon azonban valami rossz érzés van bennem. Ez az érzés jónéhányunkban bennünk van. Ez nem más, mint hogy mindenki érzi, hogy egy az életét jelentősen meghatározó korszakot, helyet, barátokat kell most a háta mögött hagynia, és életének egy új szakaszába kell lépni, amikor már az előtérben nem a tanulás, a bulik lesznek, hanem a munka és a család lesz. Van, aki már tudja, miről beszélek, van, aki hamarosan megtudja.
Azonban annyira szerintem nem kell szomorkodni, mert akikkel itt megismerkedtünk, azokkal bármikor tudunk is találkozni ezen a helyen. Ennek a négy, öt és van, akinek több évnek az emlékei, élményei örökre bennünk lesznek. A közös bulik és bálok hangulata, a csínyek, a közös balhék, a reggelig húzódó tanulások, vagy éppen a cimboránk szélvédőjének nem teljesen szakszerű kiszerelése. Ezen kívül a közös vizsgák élménye, még ha tanárainknak nem is volt akkora élmény, örökre nyomot hagyott bennünk.
A mai nappal egy új korszaka veszi kezdetét életünknek, amit régóta vártunk már. Itt vagyunk ismét az egyetemen, elköszönünk azoktól a helyektől, emberektől, akiket eddig nap, mint nap láthattunk, találkozhattunk velük, akik hiányozni fognak.
Búcsúzunk az oktatóktól, hálásak vagyunk nem csak az átadott tudásukért, hanem azért, mert egyéniségüket, önmagukat, segítségüket és nagyon sokszor barátságukat adták nekünk.
Búcsúzunk a hallgatóktól, akik még maradnak. Csak remélni tudom, hogy az együtt eltöltött napok, évek emléke sokáig megmarad szívetekben. Mi most elballagunk, de magunkkal visszük azt a hangulatot, azokat az emlékeket, amelyeket közösen éltünk meg.
Drága szüleink, testvéreink! Eljutottunk idáig, nem volt könnyű, de tudjuk nektek sem. Ti ott álltatok mindvégig mögöttünk, bíztatva, ha csüggedtünk, velünk örülve, ha valami sikerült, s talán nálunk is jobban vártátok azt a pillanatot, amikor diplománkat kezünkben fogva végre összeölelkezhetünk, és ti büszkén elmondhatjátok: Gyermekünk MÉRNÖKKÉ lett!
Kedves vendégeink! Köszönöm, hogy megtisztelték évfolyamunkat jelenlétükkel, oktatóinkat és diáktársainkat arra kérem, hogy vigyék tovább az Egyetemünk és a Gépészmérnöki Kar hírnevét, ne hagyják elveszni a hagyományokat, mert a GÖDÖLLŐI GÉPÉSZ egy fogalom, egy életérzés, amit elmesélni hitelesen nem lehet, csak átélni és megélni.
Szeretnék minden kedves diáktársamtól bár nehezen, de elbúcsúzni, és mindenkinek nagyon sok sikert kívánok az élethez és a még meg nem valósított álmainak eléréséhez.
 
Tisztelt kollégák, kijelentem MEGCSINÁLTUK!